Jaja, tudom rég írtam, ami ráadásul nem is igaz, mert itt van ám a sorban következő blogbejegyzés már vagy 2 hete, csak vmiért nem volt kedvem feltölteni. Nem olyan izgalmas, az lehet a baj. De most megint esemény van, amit leírtam már pár érdeklődő szerettemnek, szóval gondoltam akkor legyen egy ctrlc+v, kis formázgatás, és mehet is fel az űrbe.

Úgyhogy most ugrottunk egyet az időben – majd feltöltöm a korábbi bejegyzést is – egészen tegnapelőttig, amikor is véget ért az első hetem, mint spanyolországi jógaoktató. :)

Igen igen, elindult! Kibéreltem szépen egy termet, egy rövidke vergődés után, összedobtam egy fb oldalt (kösz, hogy likeolod: Santosha Yoga), raktam rá pár hirdetést, majd leültem és elkezdtem bízni a jószerencsében. Hétfő, kedd, szerda és csütörtökre hirdettem meg órákat, délelőttre és estére is, nézzük meg, miből mi sül ki.

Kavarogtak bennem azért a pro és kontra érvek, pl többek közt az, hogy külvárosban van a terem. Na jó, igazából ez volt az egyetlen főbb ellenérvem, de aztán úgy voltam vele, hogy végülis most mit parázok, ha nem megy, akkor majd lesz más….

Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, a szívem legmélyén úgy gondolom, hogy egészen biztosan nagyon jól fog menni. Hogy túl nagyképű dolog ezt így leírni? ( ….. hát nem leszarom, ha bárki is így gondolja? :) ) Lehet, de valamiért azt gondolom, hogy ennek mennie kell, ez nem lehet másképp. A legelső órám után full eufóriában ráírtam a kócsomra, hogy képzelje el, mekkora király volt az óra, minden flottul ment, imádtak és én is imádtam az egészet, tüzijáték, szivárvány, világbéke, köszönömacsaládomnak…. Erre ő nemes egyszerűséggel, kicsit sem meglepődve annyit írt csak vissza, hogy most mit vagyok úgy oda, persze hogy jól ment, hisz azt tudom kivenni egy dologból, amit beletettem, és én ebbe most elég sokat beletettem.

7 éve jógázom, voltak fanatikus időszakaim, amikor csak a jóga volt, és más semmi, szinte már én magam sem léteztem. Meg voltak olyan időszakok, amikor kicsit eltávolodtunk egymástól. De abban egy percig nem kételkedtem soha, hogy a mi kapcsolatunk réges régről ered, és még nem értünk a dolog végére, és amíg élek, addig részei leszünk egymás életének. Amióta itt vagyunk, aztóta megint egy elég intenzív időszakunkat éljük. Ezúttal azonban nem ragadtam le a duvra fizikai síknál, hanem továbbléptem más területekre is. ( Persze a kézenállás még mindig max 3 mp-ig megy, hogy b§§§ódjon meg azért itt ez a dolog a fizikai síkon... )

Ezért amúgy örök hálám üldözi Petrust és a myyogaonline fiókját, így a vezetett órák öröme is megmarad. Voltam itt is pár órán, például eljutottam Marbellára egy hihetetlenül érdekes jivamukti órára, a világ legszebb jógastúdiójába. De errúl most nem írok, mert az már túl szakmai lenne. A lényeg,h kurva jó volt, és végre egy olyan országban élhetek, ahol van Jivamukti Yoga.

Na de térjünk vissza a saját óráimra. Hétfőre mindjárt 10-en be is jelentkeztek, örültem, mint állat, aztán később persze le is hervadt a mosolyom, ugyanis hétfő délutánra megjött az idei év legdurvább felhőszakadása. Vagyis konkrétan du 3-tól egészen éjfélig ömlött az eső. Nekem meg valahogy ki kellett jutnom a 25 perc bringaútra lévő teremhez, 6 db jógamatraccal. Természetesen, aki kocsival vitt volna ki, lemondta az órát. De Ritának hála, végül kijutottam, és el se áztam. Csak hazafele, de akkor annyira, hogy a zoknimból is folyt a víz. Persze ez akkor engem nem érdekelt, mert akkora örömben voltam épp az óra miatt, hogy akár egy vödör szar is rámhullhatott volna az égből.

Aztán amúgy lemondták azok is az órát, akik bringával jöttek volna. Végül 4-en voltak. De így is tök jó volt. Egy könnyű-közepes órát tartottam nekik. Hát azt se tudták, hol vannak, úgy kikészültek. Az óra közepén meg is jegyezte az egyik csajszi, hogy most már érti, miért power a yoga. Jaa, mondom, üdv a klubban.

Amúgy eléggé be voltam szarva az angol miatt. Perszepersze, nyilván tudok angolul, de azért rendesen fostam, hogy mi van ha nyökögni fogok, meg őőőőőzni, vagy nem jutnak eszembe az instrukciók. Hozzáteszem, rengeteget készültem az órákra, (jóga)angoloztam napi 2 órát, egyfolytában néztem a videókat és próbáltam memorizálni az angolos szófordulatokat, hogy eredetinek tűnjek. És igen, hard work pays off, faszán ment, nem nyekegtem, sőt, sztem olyan nagy hülyeséget se mondtam. Vagyis biztos, mert néha ugye magyarul is mondok olyat, h hajlítsd be a derekad meg mittomén, na de ilyen van.

Mindenkit értettem, tök szépen beszéltek angolul, majd a hab a tortán meg egyértelműen az volt, hogy odáig voltak az óráért, és mindenki visszajön a jövő hétfőn, sőt, még másokat is hoznak. A szerdai angol lánykákból álló csoportommal már nem voltam ilyen magabiztos, miután a bemutatkozásnál nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy kurva szavukat sem értem…. (Mint megtudtam a magyar kollégájuktól, Cilitől, liverpooliak, ezért nem csak az én rutintalan fülemnek ment nehezen a hallás utáni szövegértés elsőre.) Aztán persze megszoktam, és elkezdtem érteni, h mit makognak, illetve próbáltam megállás nélkül beszélni, nehogy szóhoz jussanak, hiszen nekik azért biztos jobban megy a megértés. ( Azért hozzáteszem, az egyik csajszi azt mondta, hogy ő a levélváltásaink alapján azt hitte, hogy angol vagyok. Hát mekkora bókság ez már. Írásban tökéletes az angolom tehát???? :) ). Bónuszpont: ők is visszajönnek a jövő héten.

A csütörtöki órám volt még vicceske. Odakeveredett ugyanis egy idősb spanyol nő, 0, azaz nulla angoltudással. Csak ketten voltunk, mert a másik jelölt végül lemondta. Na hát fantasztikusat sikerült alkotnunk. Először is ugye már maga a tény, hogy a spanyoltudásainknak egyáltalán nincs semmiféle közös metszete. Vagyis inkább úgy mondom, hogy a szókincsem az kb 40 szavas, és a si-n meg a non meg a muy bienen kívül nincs semmi más, amit fel tudtam volna használni óratartás közben. A kérek egy kiló édesburgonyát illetve a van e mandulás olivabogyó az most itt nem játszott.

Az angollal is csak mintegy reflexszerűen próbálkoztam, hiszem megszoktam, h külföldiekhez angolul beszélek, így lettem nevelve, pedig hát sztem ha magyarul magyarázok neki, azt is ennyire értette volna. De azért egész jól elboldogultunk, a google translator nagy találmány, sőt, annyira jól ment minden, hogy a végén már telefonos segítség nélkül beszéltem neki a vegánságomról, az indiai útjaimról, és a környék legjobb indiai éttermeiről. Igen, tudom, hoyg egy orvosi csoda vagyok, hisz ezek alapján egy 90 perces kezdő jógaóra alatt mintegy mellékhatásként megtanultam társalgási szinten spanyolul.

Az óra amúgy hát…. Ő élvezte, de nagyon kezdő volt és nagyon gyenge. Egy full kezdő órát tartottam neki, ezt se bjrta, sokszor meg kellett állni pihenni. Persze többször el is mondtam, hogy a normál óra ennél nehezebb. Ő pedig belelkesült,h jön, meg hozza egy bnőjét is…. Tök jó, de úgy érzem, hogy nem tudok úgy ennyire más szintű órát tartani, hogy nincs közös nyelvünk. Ha angol lenne, még menne, de így….. nem tudom mi lesz. Kihívás, az biztos.

Plusz vicces sztori szerda estéről, hogy sikeresen kizártuk magunkat. 9 körül értem haza este, Miki épp ment volna sörözni a kollégáival. Beszéltünk korábban telefonon, mondta,h nem vár meg, elindul, és akkor 1 órán belül hazaér. Aztán amikor megérkeztem, szállok ki a liftből, ő pont jön ki a lakásból, tolja kifele a bringáját. Kurvára megörültünk egymásnak, hogy mégis találkoztunk. Mondom neki várjvárj, bedobom a táskám, és felmegyek a tetőre a ruhákért. Bedobtam mindent, felkaptam a kulcsot, felmentem a tetőre, ő pedig elindult. Na jövök le, próbálnám bedugni a kulcsot a zárba, és valamiért nem megy, hogy rohadjon meg. Baszakszom baszakszom a félhomályban (igen, itt 9-kor még csak szürkül), majd rájövök, hogy az a baj, hogy nem tudom bedugni a kulcsot a zárba rendesen, mert bizony a túloldalon van bent valami. Bizony bizony, a Miki lakáskulcsa bent maradt. Na, most ilyenkor mi van? Nyilván se telefon, se semmi nem volt nálam, technikai tudásom és az ehhez kapcsolódó logikám 0, kedvem ezen gondolkodni 0. Egy idő után úgy döntök, elindulok gyalog a Miki után, találjon ki ő valamit, nekem nincs kedvem ilyeneket agyalni. ( Sejtettem mondjuk, hogy fel fog robbanni a feje, ha meghallja a sztorit.)

Elindulok gyalog hozzá, de félúton látom, hogy jön velem szembe visszafele. Már nagy volt a feje az idegtől, na mondom jól kezdődik (ő nehezen bírja az ilyen hétköznapi stresszhelyzeteket, engem ezek kevésbé tudnak kiborítani, most se voltam ideges, később még céklavörös fejjel rám is kiabált,h most mit röhögök, ez nem vicces. ) Ki volt akadva, hogy itthon hagyta a lakáskulcsát a lakatkulccsal, és nem tudta lekötni a bringáját….És miért nem reagálok, egyfolytában hivogat, már azt hitte, valami baj van. Na beprezentáltam a sztorit neki, hát szegény majdnem sokkot kapott. Még ő is próbálta megvarázsolni a zárat, de nyilván semmi. Próbáltunk elérni valakit a kevéske spanyolul tudó ismerős közül, hogy ugyan segítsenek már lakatos hívni, de mindenki némaságba burkolódzott.

Aztán szereztünk egy szomszédot, akivel már párszor dumáltunk, és akinek google translate segítségével elmagyaráztuk, hogy mi a stájsz. Feljött, és a bankkártáyja segítségével (nem volt szívbajos, az biztos), megpróbálta kivarázsolni a zár nyelvét, de nem sikerült. Közben teljes erőből rugdosta az ajtót. Erre persze a kis körfolyosóra néző lakások ablakán egyre több lakó dugta ki a fejét,h mi az isten van…. Na kb 10 perc múlva szó szerint 8 férfi állta körbe az ajtót, és próbálták kinyitni. Az egyik folyékony szappannal próbálkozott, a másik a személyijével, a harmadik egy röntgenlelettel, meg persze rugdosták, tolták, nyomták az ajtót. Mi többször mondtuk, hogy lakatos, de erre mindenki azt mondta, hogy az teljesen felejtős, mert iszonyat drága. ( Először azt javasolták, hogy hívjuk ki a tűzoltókat :) )

Na szóval ment az ajtófelfeszítrés, a nők pedig minden emeleten álltak kint és szurkoltak, hogy bejussunk. Vagy fél órán át tartott az opercáió, ami végül sikerült, és az ajtó is megmaradt. Mindenki őrjöngött, tapsolt, pedig nagyon le voltunk nyűgözve, hogy mennyire jófejek és segítőkészek ezek a spanyolok.

És akkor pár kép, amiket hihetetlen technikai tudásomat felhasználva sikerült feltöltenem a blogra. Mici megkért, hogy lehetőleg ne reklámozzam a blogomat olvasó félidegeneknek, hogy napi kapcsolatban állok egy számítógépes szaktekintéllyel....

Első kép a jógateremnek helyet adó Bahia épület előtt készült

Ez a két kép itt alant a Bahia épület oldala, és a kis biciklim. Illetve a kedvenc fám, a rózsaszín üvegmosóvirágfa.

Ez pedig itt az út, amit heti négyszer megteszek. Vagyis itt bringázom haza a külvárosból ( Santa Margarita) a belvárosba.

Ahh hát nem megy nekem ez a képfeltöltés, kurva hosszadalams, unalmas, ráadásul a bénábbik telómmal fotóztam le ezeket, úgyh a kép is szar, pfff meg is untam, soha többet nem töltök fel ide képet, nézzétek az instagramot inkább köszönöm.